Zenei humorkörkép – avagy miért áll Hajós András a színpadon?

2014. február 14. 09:32 - balaton | peti

hajós.jpg

A stand up comedy műfaja hazánkban viszonylag rövid idő alatt lett igen népszerű. Tisztán emlékszem, hogy elsőéves főiskolás koromban egyik haverom megkérdezte, láttam-e a Fábry show-t, mert szerepelt benne egy fiatal srác, valami Bödőcs, aki baromi vicces volt. Rákerestem, megnéztem. És utána heteken át minden nap, nem bírtam abbahagyni, annyira magával ragadott, rögtön a stílus szerelmese lettem.

Sajnos a hirtelen jött sikerre a kereskedelmi média is felfigyelt, s kihasználta. Eleinte még nem érződött ez a negatív hatás, később viszont egyre-másra kerültek elő a botcsinálta humoristák, akik csupán erőlködtek a színpadon – mindhiába. Ráadásul a teljesítménykényszer rányomta a bélyegét azokra az előadókra is, akiknek volt érzékük a dologhoz: ez nem az a műfaj, ami hétről hétre meg tud újulni, itt idő kell az ötletek begyűjtéséhez, kigondolásához. Így számomra a stand up pár év után ellaposodott, kiszámíthatóvá és kevésbé élvezhetővé vált, csak ritkán szánom rá magam, hogy megtekintsek egy előadást – és ilyenkor alapos okom van erre.

Hajós Andrást régóta kedvelem. Mikor zenei ízlésemet próbálgattam kamasz koromban, akadtam rá az Emil.RuleZ! nevű, általa vezetett együttesre. Szellemes szövegeit és egyszerű dallamait könnyen megkedveltem, az első album minden számát kívülről tudtam, sőt, egyik első koncertélményem is ehhez a zenekarhoz fűződik. Ebből annyira emlékszem, hogy inkább volt show, mint koncert és ez Andrásnak volt köszönhető, ő csinálta a műsort. Az Emil.RuleZ!-en kívül feltűnt még itt-ott különböző televíziós műsorokban, még kósza stand up kísérlete is volt valamelyik showder klub-ban, ami felemásan zárult: éreztem, hogy lenne benne potenciál, de ilyen rövid idő alatt ezt nem tudta igazán megmutatni.

Valamikor január közepén láttam kiplakátozva Veszprémben, hogy önálló estet tart februárban, a vadonatúj Hangvillában. Rögtön tudtam, hogy ez engem érdekel, kíváncsi voltam, mit tud kihozni, ha teljesen a maga ura a színpadon és nem szorítja az idő sem.

Nem sokkal kezdés előtt érkeztem, a nagyterem nem volt teljesen tele, a közönség első ránézésére vegyesnek tűnt. A színpadon egy zongora és gitár várta, hogy valaki játsszon rajta. Kíváncsi voltam a két hangszer mibenlétére, vajon vendégelőadó is érkezik az est során?

Sokáig azonban nem volt időm töprengeni, megérkezett András s óvatosan hozzáfogott mondanivalójához. Azért írom, hogy óvatosan, mert érezhetően tapogatózott. Ismerkedett a hellyel, a közönséggel. Szokásos szép, hosszan megfogalmazott mondataival belekezdett néhány komolyabb dolog boncolgatásába, amelybe ugyan csempészett néhány apró humormorzsát, de ez leginkább csak arra volt elég, hogy a közönség egy rövidke mosolyt eleresztve várja, hogy mikor indul be igazán a poénsorozat. Ez viszonylag sokára következett be. András kezdett ugyan belejönni, egyre több nevetés hallatszott, viszont még nem volt az az igazi, önfeledt, magunkat a vidámságnak teljesen átadó hangulat. A poénok között egyaránt megtalálhatóak voltak a finom, érzékeny célzások és az egyszerű, már-már közönséges utalások is, ami olcsó eszköz ugyan, de vegyes és ismeretlen közönségnél kifizetődő.

zongora.jpg

Aztán András leült a zongorához. Mindjárt egy Presser-paródiával nyitott: csukott szemmel, átszellemülten mozogva, mély hangon – természetesen – kamu szöveget énekelt. Itt éreztem, hogy megérkezett a színpadra, most kezdődik az igazi műsor. És valóban! A hangszerek egyfajta mankót adtak neki is, a közönségnek is. Ezek segítségével élhettük át ugyanis a történeteit: hogyan próbálta Edit néni a billentyűk titkaira megtanítani, hogyan volt egyszemélyes afroamerikai női gospel kórus, majd hogyan vált belőle egy este alatt jazz-zongorista Oscar Peterson után szabadon. Játszott néhány rövid dallamot, majd ráfűzött egy humoros történetet. Aztán összekapcsolta a kettőt. Együtt működött legjobban a dolog. Elmesélte hogyan csajozott minimális zongoratudásával, hogyan írt kezdetben – elsősorban szerelmes – számokat és megtudtuk azt is, ezek mennyire váltak ezek be. Mikor megelégelte a zongorát, átült a gitár mellé, s arról kezdett beszélni: miért váltott át a zongoráról, milyenek voltak az első gitárszámai melankolikus és punk stílusban, hogyan bókolt neki Fenyő Miklós, hogyan lehet 15 kg zsemlemorzsából hamisítatlan brazil tengerpartot létrehozni egy lipótvárosi lakásban…

Zenélés közben számos műfajt érintettünk. Csupán karcoltuk őket, egy-egy jellemző vonást kiragadva és erősen eltúlozva, amitől nagyon vicces lett az egész. Tinilányokat a Mátyás-templomba vinni orgonahangversenyre? Szécsi Pált napjainkban parodizálni? Egy igazi jazz-zenész improvizációit kifigurázni? Ezek mindegyike már önmagában is humoros, ezt pedig tovább fokozta az adott szituációhoz illő, valószínűleg némi valóságalapot magában rejtő, személyes történet, melyet András hozzákapcsolt. Személyes kedvencem volt, amikor megmutatta, hogyan udvarolt gimnáziumban az előtte ülő lánynak gregorián stílusban… :-)

A műsor elején András azt mondta, hogy az ő estje nem előre megtervezett, nincs konkrét programterv, az idő előre haladtával alakíja a mondanivalóját. Szerintem ebben nem mondott igazat, ugyanis a legjobb alakításait a végére hagyta. Először megmutatta, milyen egy igazi rocksztár, hogyan kell viselkednie, milyen hangon kell énekelnie, s ha ezeket betartja, maguk a dalok már mindegy milyenek. Mutatott is két példát ezekre: a magas hangon szívet tépőn éneklő magányos és a mélyen dörmögő, az életről már lemondott előadó esetét.

Majd újra a gitárhoz nyúlt és itt is kalandoztunk kicsit. Először a Vadnyugatra, ugyanis vérbeli ál-country-t hallhattunk, amely minden tábortűznél garantáltan meghozza a sikert (csak legyen benne, hogy „bird” [ejtsd: bőőőőd]), majd kissé délebbre, a szamba otthonába, ahol igazi brazil dallamokat hallhattunk – itt a ritmusszekciót egy nejlonzacskó adta. Ehhez kapcsolódott a korábban már említett brazil buli, melynek keretein belül az újlipótvárosi panel Copacabana-vá változott rengeteg zsemlemorzsa segítségével. Be kell, valljam, nem esik nehezemre elhinni ezt a történetet :-) Végezetül a műsor elején beharangozott Hungária-kapcsolattal is megismerkedhettünk, megtudtuk, hogyan lehet eltanulni a rock’n’roll nagyjainak mozgását és hogyan kell igazán ütős számot írni, amit még Fenyő Miklós is megdicsér („Hallod b*zdmeg, ezt a számot nem én írtam?” :-)).

Amikor kijöttem a teremből nem akartam elhinni, hogy több mint 2 órát ültem bent. Észrevétlenül röppent el ez az idő, s a kezdetekben hiányolt önfeledt nevetésekből is kijutott ezalatt jócskán. Bebizonyosodott, amire számítottam: András akkor él igazán, ha nincsenek korlátai, van ideje kibontani magát. Egy kicsit zenész, egy kicsit humorista, egy kicsit előadóművész, de ízig-vérig színpadra termett. Nagyon jól éreztem magam, hazáig mosolyogtam egy-egy jobb poénon. Köszönjük András, gyere máskor is!

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://itthonkozepdunantulon.blog.hu/api/trackback/id/tr305813796

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása